Viktor, a hangszerkészítő mester
Egy teljesítmény túrán ismerkedtünk meg. Sok-sok km után, nagyjából az út felénél. Akkor, amikor már épp elég fáradt voltam mindenkihez, mégis együtt kezdtünk gyalogolni.
Valamiért szimpatikusnak tartott és miközben beszélgetett velem, azt vettem észre, hogy egyre érdekesebb, különlegesebb emberrel akadtam össze. Igazi ÚR volt az erdő közepén. Választékos beszédével, intelligenciájával, kedvességével, olyan tudományos dolgok ismeretével, amik tőlem fényévekre állnak, egész kisugárzásával kellemessé tette az út hátralévő részét.
Koós Viktor hangszereket készít. Vonósokat. Fából. Pont úgy, mint az ősök. Kétkezi munkával. De mint kiderült, ez a szakmunkánál sokkal több: igazi művészet, amihez a Mester lelke is elengedhetetlen.
Már az út végére tudtam, hogy le fogom Őt fotózni. Mint mindent, amit érdekesnek találok, ami hat rám. Viktort nem kellett sokáig győzködnöm, azonnal igent mondott a kérésemre.
Vidéken lakik, a pici település szélén, a nagyszülőktől örökölt házban, ahol egész életében élt.
Imádja! És ez egész egyéniségéből sugárzik. Az ő szavaival élve, a vidéki élet lehetőséget biztosít számára, hogy a természetből kapott jó energiákat saját maga és munkája hasznára átalakítsa, ezzel is az alkotáshoz fontos arányérzéket és a hangminőségbeli finomérzéket fejlessze. A szabadban eltöltött idő, kertészkedés, a napsütés élvezete; a sportok - futás, úszás, kerékpározás, tenisz-, egészséges étkezés, koncertre járás és általánosságban az élet szeretete, hozzájárulnak a munkájához szükséges testi-lelki-szellemi egyensúly megtartásához. Hegedűkészítőnek lenni nem csak egy szakma, hanem hivatás, életforma.
Egy délelőttre beszéltük meg a fotózást, és bár nem szerettem volna nagyon zavarni munka közben, Ő megérkezésemkor teával fogadott, süteménnyel kínált és időt, figyelmet szánt rám, ami a mai rohanó világban ritka kincs. Elegánsan volt öltözve. Csokornyakkendő, ing, mellény tette hatásossá az újbóli találkozást. És legfelül a kötény. Bevallotta, hogy délután egy megbeszélésre kell mennie az Operába, nem mindennapos viselet ez számára sem. Ettől függetlenül, „leesett az állam”.
Két segéd dolgozik a keze alá. Viktor szigorú precizitást követel meg tőlük, tiszteletet parancsolóan áll hozzájuk, mindemellett önállóságot biztosít számukra. Mellettük, velük együtt dolgozik Ő is, fél szemét mindig rajtuk tartva, a legapróbb hibákat is azonnal észre veszi és milliméter pontosságra javíttat.
A hangszereket – hegedű, brácsa, cselló… - teljes egészében Ő alkotja meg. Minőségi, alkalmanként trópusi fa tömböket formáz, farag, vés, csiszol és hosszú hónapok alatt születnek meg a remekművek.
Nem sorozat terméket gyárt, nem a mennyiség számít. Csakis a minőség!
Egyedi, a megrendelő személyiségéhez alakítva, méretéhez igazítva a hangszert, személyre „szabott” mesterművek születnek a kezei alatt. Mind a későbbi tulajdonos, mind az így kialakított mesterhangszerek is igénylik a figyelmet, megbecsülést, alázatot és Ő ezt az első pillanattól meg is adja nekik.
Ezek a hangszerek életre szóló kapcsolatot jelentenek a zenésszel, hisz a legapróbb részletekre figyelve alkotják azokat.
Ottlétemkor egy munka közepébe csöppentem, és mikor kérdeztem, hogy mikor láthatom a végső munkálatokat -mint pl. festést, húrozást- azt felelte, hogy jöjjek vissza néhány hónap (!) múlva. Hihetetlen volt számomra ez az időigényesség, ami sajnos azt jelentette, hogy egy alkalom alatt nem tudom a teljes folyamatot bemutatni képeimmel.
A sorozat így nem teljes, de talán nem is annyira baj, hisz egy kicsit titokzatossá teszi a hangszer megalkotását. Az akkori, pillanatnyi állapot megörökítése lett a cél, a műhely és vele együtt a munka hangulatának visszaadása, mások számára is érezhetővé téve azt.